2017. január 14., szombat

Tomber-hegy ostroma

Régen jelentkeztem már új írással, de most végre itt vagyok! Az elmúlt években nagyon sokat dolgoztam A halál tánca című kisregényemen, de mellette egyéb novellákat és történeteket is írtam. Ma már azon dolgozom, hogy kiadót találjak a kisregényemnek, amelynek a folytatása is már majdnem teljes egészében elkészült.

Most viszont szeretném bemutatni a Tomber-hegy ostroma című novellámat. A történet ugyanabban az időben játszódik, mint A halál tánca, de jóval délebbre. A 40 oldalas írásból az olvasók betekintést nyerhetnek az onorsi lovagok életébe, és megismerkedhetnek az ifjú herceggel, Bran'Daan Doonstarllal.

Ismertető: Az ifjú Bran'Daan Doonstarl herceg azt a feladatot kapja, hogy készítse fel Tomber-hegyet egy lehetséges ostromra. Egy seregnyi lovag élén megindul élete egyik legfontosabb küldetésének teljesítésére. Útjukat a várba a mostoha körülmények nehezítik, de arra senki sem volt felkészülve, ami ott várt rájuk. Az idő rohamosan telik, a lovagok elfáradtak és egy járvány is tizedeli őket, miközben egy rejtélyes alak jelenik meg a várban.



Ha ez nem lenne elég, akkor egy másik kisregény is elkészült már, amelyre csak a végső simítások várnak. Annak a kisregénynek az eseményei is bele fognak illeni a Radagas krónikák már megjelent részeibe.

Ezen túl pedig másik két novella is elkészülőben van, amelyek közül egyik párhuzamosan zajlik A halál tánca eseményeivel, de egy másik kenton, Baltur történetén át. A másik pedig a navgot kalózokat mutatja egy kalózvezéren, Brongon keresztül.

A halál tánca és Tomber-hegy ostroma ízelítői: ITT

Ha bármelyik is tetszik, akkor megköszönök egy LIKE-ot, hogy a kiadók is felfigyeljenek rá!

2016. október 16., vasárnap

Helyzetjelentés

Az idő oly sebesen rohan, hogy nincs is alkalmam minden pillanatot megragadni az életemben és elmerülni bennük úgy és annyi ideig, ahogy én azt valóban szeretném.

Nem véletlen indítottam a fenti gondolatfoszlányommal ezt a bejegyzést, hiszen manapság azt sem igazán tudom, merre állok arccal. Már közel három hónapja megszületett a kisfiam, aki nem mellékesen szinte minden szabadidőm felett "uralkodik". Boldogabb nem is lehetnék, de sok egyéb másra, amit szeretnék, vagy amit kellene csinálnom nem is igazán jut időm.

Már nem is emlékszem, hogy említettem-e, de az írás mellett a másik hobbimnak is hódolok, mi a fotózás. Nem, nem tartom magam profinak és nem is hiszem, hogy valaha is az leszek, de számomra nem is arról szól. A fotózásnak és a megörökített pillanatoknak köszönhetően át tudok élni ismét olyan pillanatokat, amelyeket már talán el is feledtem. El tudok raktározni emlékeket, amelyeket, ha újra megnézek, akkor örömteli pillanatokat tudnak nekem okozni.

Ha valaki kíváncsi lenne a képeimre, akkor itt megtalálja őket:


Igen, az írással is igyekszem haladni, de... Inkább nem írok semmilyen kifogást vagy okokat. Sajnos lassan haladok.

2015. szeptember 13., vasárnap

Egy szösszenet

Sok idő eltelt már azóta, hogy legutóbbi sorozatomat - Az éjszaka vadászai - közzé tettem. Azóta nem is írtam ebbe a blogba semmit, mert igazából nem volt mit is írnom. Ami az írást illeti a legfőbb feladatomnak A halál tánca című regényem újraírása a cél. Ámde mellette elkészült 1-2 rövidebb novella és egyéb írások is folyamatban vannak. Olykor azt sem tudom, melyiket szeretném írni. Éppen ezért mindig annak fogok neki, amelyikhez kedvet érzek. Nem szeretem erőltetni a dolgokat, mert abból nem sül ki semmi jó. Rosszat pedig nem szeretnék a kezemből kiadni.

Manapság nem csak az írással foglalkozom. Egy ideje már a fényképezés is az életem része. Eddig teljes mértékben hobbi szinten műveltem. Igazából jelenleg is hobbi, de elkezdtem egy iskolát, amely nagyon jó és egyben nagyon nehéz is. Amikor ezt a cikket írom már két vizsgán vagyok túl, és a következő is esedékes lesz hamarosan. Tudom sokan nem tudják elképzelni, mit is lehet tanulni ezen, de nagyon sok hasznos információt meg lehet tudni a tapasztaltabb fotósoktól, főleg, akik ezt művelték egész életükben.

Röviden, bőven van mit tennem. Olykor valóban nem tudom, merre is állok arccal, de lassan minden a maga helyére kerül. Pontosan ezért nem is idegeskedem semmin. Az írás és a fotózás is nagyon kedves számomra. Egyik sem zárja ki a másikat. Hamarosan azért jelentkezni fogom egy novellával.

Addig is kellemes időtöltést mindenkinek a blogomon!

2014. november 12., szerda

Az éjszaka vadászai - 7. (Befejező) rész

-7-


Próbáljuk mihamarabb magunk mögött hagyni a hálókörletet, de nyomasztón telepedik ránk a nyugtalanság aggasztó jelenléte. A vér egyikünket sem rémiszti meg, de a helyzet furcsasága és gyarapodó kérdések fokozott óvatosságra késztetnek minket. Engem sokkal inkább az ismeretlen eredetű erő érdekel, amely csábítóan hívogat maga felé.
– Ezen nem jutunk át – mondja Müller egy zárt ajtóhoz érve. – Mágneszáras.
– Talán mégis – felelem, miközben a zsebemben kotorászok. – Az egyik teremben találtam egy mágneskártyát, amit zsebre vágtam. Gondoltam, jól jöhet még.
Ráhelyeztem a kártyát a leolvasóra, majd kattan a zár és az ajtó máris nyitva áll előttünk. Rothadó hullaszag csap meg minket és halál leng körül mindent. Már tudom, itt van. Itt van a végzetünk és talán a vége is mindennek. Lassú, bizonytalan léptekkel indulunk be a sötét terembe. A látás így sem okoz nehézséget nekünk, de ami elénk tárul az minden képzeletünket felülmúlja.
A terem végében feltehetőleg egy ablak lehet, amit egy automata redőny rejt el most előlünk. Az ablakig négy sorban kínzóasztalok sorakoznak. Ahogy haladunk beljebb, látjuk, az első sorban lévő asztalok véresek, a következőben humanoid testrészek hevernek vagy lógnak. Feljebb megnyúzott tetemeket látunk, majd találunk négy szíven szúrt vámpírt, amelyeken jól látható, hogy bőrátültetésen estek át, karjaikon pedig tűnyomok.
– A dokinak is hasonló sebhelye volt – suttogja Müller, majd kihúzza a karókat a tetemekből és beletűzi az övébe azokat.
Giovanni közelebb lép az egyik testhez és ráhelyezi a kezét a fejére. Behunyja a szemét, majd hanyatt esik. Arcát szinte eltorzítja a rémület, amely eluralkodik rajta. Müller odalép és próbálja visszarántani a valóságba, de Giovanni üveges tekintettel mered a semmibe.
– Láttam – hebegi halkan.
– Micsoda? – kérdezi Müller. – Mit láttál?
Giovanni egy pillanatig nem válaszol csak rémülten bámul a németre.
– Megláttam a halálomat – feleli, majd elkezd hátrafelé kúszni, mintha csak menekülni próbálna valami elől.
Wolfgand követi és erősen megragadja.
– Térj észhez, John! Szedd össze magad!
– Nem… nem tudom. Láttam! Láttam!
– Jól van, megláttad a halálod és akkor mi van? – lépek oda hozzájuk én is. – Már nem sok vér maradt ebben az ujjban, de ha gondolod, szippants belőle egy kicsit, hátha attól megnyugszol.
– Ti nem értitek… Láttam! Láttam, hogyan fogok meghalni.
– De értjük, csak nem tudunk vele mit kezdeni – vágom rá. – Egyszer mindenkit elér a végzete, te legalább tudod, miként végzed be. Nagyszerű, de most mennünk kell, mert csak néhány percünk maradt.
– Durva ezt mondani, de most egyetértek a malkávval. Össze kell kapnod magad, John!
– Karmok voltak… hatalmas karmok. Keresztülszúrt és széttépett.
A hallottak alapján megdöbbentem. Én is hasonlót álmodtam. Tekintetem végigpásztáz a termen, majd megnézem a holttesteket, valóban halottak-e. Giovanni látomása és az én álmom túlságosan hasonlít egymáshoz, és ez a furcsa erő, amit érzek, nem lehet véletlen. Talán valóban ide vezetett minket a sors, hogy kínkeserves halált haljunk, miközben arról sincs fogalmunk, mi a fene is folyik itt?
– El kell tűnnünk innen – hadarja idegesen Giovanni. – Ha itt maradunk, akkor mind odaveszünk.
– Ott még van egy ajtó – bök a fejével Müller a sarokban meglapuló ajtó felé. – Az lesz az utolsó, amit megnézünk. Akármit is találunk ott, utána eltűnünk.
Giovanni nem reagál. Látszik rajta, hogy a halálfélelem szinte pánikrohamot eredményezett nála, amit próbál valahogy legyűrni.
– Várjatok! – állítom meg a többieket. – Oda én megyek be. Lehet, csak Giovanni közjátékának köszönhetően, de rossz előérzetem van azzal a teremmel kapcsolatban. Én képes vagyok láthatatlanná válni. Bemegyek, körbenézek, majd kijövök.
A többiek nem válaszolnak. Wolfgang bólint egyet felém helyeslésképpen.
Az ajtó halk nyikorgás közepette tárul ki. Az előbbi hullaszag semmi ahhoz képest, ami ebből a teremből árad. Viszont a látvány még engem is megdöbbent.
A terem közepén négy karóba húzott emberi alak látványa fogad. Körülöttük számtalan holttest és testrész hever. Némelyik természetellenes pozícióban, de akad, amelyiket, mintha darabokra tépet volna valami. A terem végében emberi testekből készült bútorok sorakoznak. Majd észreveszem őt, a teremtés legvadabb torzóját, a vámpírvilág megvetnivaló korcsát; egy tzimisce. Fejéből szarvak emelkedtek a magasba, mint valami démonnak, karján kisebb, vállán nagyobb tüskék sorakoztak. Borzasztó látványként tárul elém a vámpír maga, de valami káprázatos is van benne. Az ezertest diszciplína mesterei, amelyet én annyira irigylek tőlük. Igaz korábban nem volt még dolgom velük, de egyszer alkalmam adódott találkozni egyel.
A mendemondák szerint a Tzimiscek a Kamarilla nagy ellenfelét a Szabbatot szolgálják, mint valami tudósok. A vámpírizmus határait és a benne rejlő lehetőségeket akarják felderíteni, miközben szörnyetegeket hoznak létre, embereken, ghoulokon és Vértestvéreken kísérleteznek. Mindezt a tudomány nevében.
Óvatosan hátrálni kezdek, nehogy zajt csapjak, majd elhagyom a termet. A többiek érdeklődő tekintettel merednek rám, várják, hogy mondjak valamit. Arra viszont már nem maradt időm, mert az ajtó kitárul.
Hihetetlen módon, de Giovanni reagál a leghamarabb, előrántja fegyverét és rálő az ajtóbál álló tzimiscére. A lövés kettészakítja a bal vállán ágaskodó méretes tüskét. Ellenfelünk szinte követhetetlen sebességgel terem John előtt, aki alig tud kitérni a támadás elől. Én legalább is azt hiszem, sikerült neki, de John fél térdre rogyva fogja az oldalát. Ujjai közül patakzik a vér. Lolita lövése oldalba találja, még a másik ghoulom, Brian lábon lövi a tzimiscét. Én pontosan hasba lövöm, de mintha meg sem érezné. Müller előránt egy karót az övéből, amelyet megpróbál a bestiába döfni, de az könnyűszerrel kitér a csapás elől, majd egy könnyed mozdulattal félreüti a németet, aki a falnak csapódik.
A tzimisce ekkor kissé összegörnyed, mintha erőlködne, majd teste elkezd deformálódni. Egyik pillanatról a másikra egy közel két és fél méter magas bestiává változik; bőre szürkésfekete kitiné alakul, karjai megnyúlnak, szinte a földig érnek és szakadozott, fekete karmokban végződnek. Csigolyáiból hatalmas tüskés taraj sarkad ki, a kitin alatt a teste rothadó hússzagot kezd árasztani magából. Az arca annyira eltorzul, hogy nem is lehet összehasonlítani egyetlen élőlényhez sem.
A sokkból fel sem tudunk ocsúdni, mert a démon odalép a földön vergődő Giovanni mögé és keresztülszúrja rajta karmait, majd egyetlen könnyed mozdulattal kettétépi.
Mi már mind tisztában vagyunk vele, hogy nincs esélyünk ez ellen a szörnyeteg ellen. A mi képességeink alulmaradnak azzal a hatalommal szemben, amit ő ural. Leeresztem mindkét karom és várom, hogy nekem is beteljesedjen a sorsom.
Az étkező felöli ajtó szinte elemi erővel robban be és telibe találja az átalakult tzimiscét.
– Theodorius, most véged! – kiáltja el magát a brujah.
Emberméretű kardja előtt sivítva nyílik szét a levegő, amikor lesújt vele a démonra, de az hárítja a támadást. Ryan viszont nem hátrál. Egyik csapás a másikat követi. Ahogy nézem a brujahát rádöbbenek, milyen elemi erővel rendelkezik ő is. A szörnyeteg nem képes visszatámadni, de a Ryan sem tud neki halálos sebet okozni. Két igazi gigász párharcának vagyunk a szemtanúi. Elszabadul a káosz a teremben, és mi csak apró porszemek vagyunk az ő harcukban.
Végül Theodorius egy pillanatnyi előnyre tesz szert, amit arra használ, hogy elmeneküljön a brujah elől. Mi ott állunk Giovanni szétszaggatott teste körül.
– Nincs most időnk erre – mondja Ryan. – El kell tűnnünk most azonnal.
Nem ellenkezünk. Követjük a brujaht, majd elhagyjuk az üzemet.
– Mi a fene volt ez? – kérdezi ingerülten Müller.
– A neve Theodorius, és amint rájöttetek, egy tzimisce. Közel hatszáz éves és már nagyon hosszú ideje vadászok rá. Nem számítottam arra, hogy itt fogom viszont látni. Így sokkal bonyolultabb a helyzet.
– Miféle helyzet ez? Láttad te is a megcsonkított tetemeket?
– Igen, láttam mindent. Beigazolódtak a herceg félelmei. Sajnos sokkal komolyabb a gond, mint ahogy azt hittük.
– Mégis miről beszélsz? Beavatnál minket is?
– A Fényben járó projekt a herceg kezdeményezésére indult két évvel ezelőtt. Fő célja az volt, hogy ráleljünk valamire, aminek köszönhetően képesek lehetnek vámpírok egy csoportja létezni a napfényen.
– Tudom, hogy marhára nem jó dolog a napfény nekünk, de mégis mit akart ezzel a herceg? – kérdezem.
– A Kamarillának egyre több az ellenfele, akik folyamatosan erősödnek szinte minden városban. Egyre vadabb háborúk dúlnak a sötétségben, amiket már nagyon nehéz titokban tartani. A terv az volt, hogy létrehozunk egy elit csapatot, akik kiváló harcosok és nem árt nekik a napfény. Így nappal felkutathatták volna ellenfeleinket és végezhettek volna velük.. Csakhogy porszem került a gépezetbe. Az egyik ventru ellopta a terveket és eladta a Kamarilla ellenfeleinek. Ez a kémiai üzem is a szabbatisták kezében van.
– Ha jól értem, akkor a szabbatisták talán már képesek is arra, amit a herceg akart?
– Ezt még nem tudjuk pontosan. Az üzemet el fogjuk pusztítani, így ezt a részt megtisztítjuk.
– És mi van, ha máshol is kísérleteznek? – kérdezi ingerülten Wolfgang. – Veszélybe sodortatok minden vámpírt. A kibaszott háborútoknak köszönhetően akár ki is halhat a fajunk.
– Ez ennél sokkal komplikáltabb. A ti munkátoknak köszönhetően sikerült fényt derítenünk az igazságra. Ha nem rettentett el túlságosan titeket az elmúlt néhány éjszaka, akkor tartsatok velem. Megmutatom nektek, mi folyik a színfalak mögött. Ez még csak a jéghegy csúcsa. Az éjszaka sokkal komolyabb dolgokat rejt még. Na, mit válaszoltok?

Az éjszaka vadászai - 6. rész

Emberi izgatottság és kíváncsiság lengi körül a termet, amelyben a Walton Kémiai Üzem tartja az új szárny megnyitási ünnepséget. Számos jól szituált, vagyonos ember tette tiszteletét a helyszínen, ami felettébb különös. Mégis mit kereshetnek ezek az emberek egy ilyen helyen? Tudják egyáltalán, mibe is keveredtek? Valójában én sem tudom még, mi is folyik itt, de bízom benne, ma este kiderítjük az igazságot, és lerántjuk a leplet a homályról, amely elrejteni kívánja a valóságot a kíváncsi tekintetünk elől.
A bejárati ajtótól jobbra egy recepció áll, ahol jelenleg egy húszas éveiben járó, bársonyos, szőke hajú, mosolygós hölgy fogadja a vendégeket, két öltönyös úriemberrel. Az avatott szem azonnal észreveszi, hogy a két fickó nem csak kellék, hanem biztonsági őrök, amelyből akad még a teremben jó néhány. A kevlárt és a gépfegyvereket most lecserélték öltönyre és pisztolyra, de ettől függetlenül biztosra veszem, hogy veszélyesek. Ekkor fut végig az agyamon a gondolat, ha már itt ilyen fokozott a biztonság, akkor mi várhat még ránk?
A recepciótól néhány lépésnyire máris bankett asztalok sorakoznak, amelyeken egzotikus ételek és frissítők sorakoznak. A terem túl felében egy rögtönzött színpad, amelyet már körbeállnak az emberek.
A mi célpontunk a baloldalon tátongó ajtó. Azon keresztül kell átjutnunk, hogy megkezdhessük a számunkra kiszabott munkát. Múlt éjszaka Ryan rendesen megfenyített minket, főleg engem, de mégis ott kötöttünk ki, hogy szükségük van ránk. Ezt ecseteltem már korábban Wolfgangnak is. A brujah megígérte, hogy pontban kilenc órakor lesz egy áramkimaradás, aminek köszönhetően lesz néhány másodpercünk, hogy átjussunk az ajtón, majd körbenézzünk az üzemben.
Ködként gomolygok az emberek között, mint valami szellem. Senki nem lát engem, senki nem tudja, hogy itt vagyok, de én mindent látok. Wolfgang és John már az ajtó körül legyeskednek feltűnésmentesen. Látom, amint az egyik őr jobban szemügyre veszi Johnt, de nem történik semmi. A múlt éjszakai akcióból csak engem ismerhetnek fel. A többiek az árnyak sötétjében húzódtak meg, ahol még a kamerák sem láthatták őket, ellenben velem.
Ekkor ismét az a vészterhes érzés uralkodik el rajtam, amelyet már a múlt éjjel is éreztem, de most valahogy közelibbnek és nyomasztóbbnak hat. A testem megborzong, és majdnem elveszítem az önuralmam. Erősen kell koncentrálnom, nehogy lehulljon az álcám. A halál jár eme falak között. Halál, amely már vár ránk. Bevillan az álom, amelyben valami darabokra szaggatott és a nyugtalanság magva villámgyorsan kiburjánzik bennem. Nem tudom, mi ez, de érzem, hogy ma este elér minket a örök kárhozat, amely soha többé nem fog elereszteni minket.
A fények kihunynak, aminek hatására a tömeg fölzendül. Az emberek értetlenül állnak a dolgok előtt. Előbb Müller majd Giovanni oson át az ajtón, akiket a két ghoul, majd én követek a sor végén. A tartalék generátor máris bekapcsol. Halványsárga fényben úszik minden. Az öltöző, ahová keveredtünk nem tartogat semmi újat számunkra. Sietve a kijelölt irányba vonulunk, amely egy lépcsőházba vezet. John indul fel a lépcsősoron elsőként, majd Wolfgang. Én szenvedve kapaszkodok felfelé, mert vámpírság ide vagy oda, de sántaságomnak köszönhetően nekem nem megy olyan jól a mozgás. A reflexeim, az érzékeim mind gyorsabbak és kifinomultabbak egy átlagos emberénél, de sajnos a mozgáson alig jobb. Az emelkedők és a megváltozott terepviszonyos okoznak kisebb problémákat számomra.
Még nem érek fel, amikor egy lövést hallok, majd még egyet. A ghouljaim kérdőn néznek rám, én pedig bólintok. Ők azonnal tudják, mi a feladatuk. Hamarosan beérem őket az emeleten. Giovanni egy holttest felett áll és éppen átkutatja a tetemet. Müller valamivel előrébb van és a terepet deríti fel. Követem őket, de megállok az első test felett. Hallom az ember szívverését. Még él. Nem tudom, miért nem végeztek vele a többiek, de én nem hagyom életben. Megragadom a fejét és összeroppantom. A kifröccsenő vérben agyvelő és szövetdarabok keverednek, amelyek beterítik az arcom és a ruhám. Eluralkodik rajtam a téboly. Élvezem a vér ízét a számban. Megfogom az őr jobb kezét és egyetlen gyors mozdulattal leharapom a mutatóujját, majd a számba veszem, mintha csak egy szivar lenne.
Giovanni és Müller megvető tekintettel merednek rám, amire én egy vigyorral válaszolok.
– Tudom, hogy a malkávok őrültek, de te messze felülmúlod az elképzeléseimet – dünnyögte felém Giovanni.
– Te azt hiszed, ez őrület, de én azt mondom neked, hogy ez tisztánlátás. Én úgy látom és élem meg a dolgokat, ahogy kell. Nincsenek maszkok, színfalak csakis a büdös nagy valóság.
– Számodra az a valóság, hogy szétroppantod egy ájult ember koponyáját, majd leharapod az ujját? Ha ez a valóság, akkor én maradnék a színfalak árnyékában.
– Ó, nem! Ez csak móka volt – felelem vigyorogva. – Néha kell egy kis élvezet is.
Továbbhaladunk mind szótlanul, de éberen. Gondolom nem csak számomra meglepő, hogy mindösszesen két őrrel találkoztunk eddig, pedig a lövésekre biztosan felfigyeltek.
A folyosó végén két ajtó van.
– Jobb, ha kettéválunk – mondja Müller.  – Nagyon kevés az időnk, ezért gyorsabb, ha külön haladunk. Ryan térképe szerint itt négy iroda van, amelyek egy étkezőben nyílnak. Giovanni velem jön, te pedig a ghouljaiddal mész.
– Részemről rendben – mondom, majd egy nagyot szippantok a számból kilógó ujjból.
A terem, ahova belépünk egyszerű irodának tűnik. Egy asztal, rajta papírok, mappákkal zsúfolt szekrény és semmi más. Megnézem a mappákat és az asztalt, de nem találok semmi használhatót. Továbbhaladunk a következő irodába, amely sokkal inkább egy raktárhelyiségnek tűnik. Plafonig emelkedő szekrények, amelyeken mappák sorakoznak. A kijárat mellett egy asztal, rajta iratokkal. Benézek a fiókba, ahol a papírhalmaz között egy zseblámpát és egy beléptető kártyát találok. Mind a kettőt zsebre vágom.
Amikor kilépek az ajtón egy tágas teremben találom magam. Balra asztalok sorakoznak, körülöttük székek állnak némán. Óvatosan megközelítem az asztalokat. Erős vegyszerszag csapja meg az orrom. Olyan, mint a tisztítószerek szaga, de ez sokkal intenzívebb. Az asztalokon túl balra egy gyors konyha, jobbra pedig egy újabb út vezet.
Müller és Giovanni ekkor jelennek meg.
– Találtál valamit, malkáv? – érdeklődik Wolfgang.
– Egy halom iratot és mappát. Ti?
– Semmit! – jön a válasz.
Müller is körbenéz, majd megáll az egyik asztalnál.
– Ezt nézzétek – mutat le az asztallábhoz.
– Vér – feleli John.
Négykézlábra ereszkedem, közelebb hajolok, majd megnyalom az asztallábat. Alvadt vér és erős vegyszer íze telíti a számat.
– Most már tudom, mi ez a szag.
A többiek tudomást sem véve rólam elindulnak a hálókörletbe. Miután feltápászkodom én is követem őket. Balra és jobbra apró, ajtó nélküli hálófülkék. Mindössze egy ágy és semmi más.
– Itt is vér van – mondja Müller.
A fülkéhez érve látom, hogy szinte mindent vér borít. Láthatók a takarítás nyomai, de nem sokat értek el vele. Találunk még másik két fülkét is, amelyek hasonló állapotban vannak.
– Mi a fene történt itt? – kérdezi Giovanni értetlenül.
– Jó kérdés, de biztos, szép vérfürdő volt – felelem.
– Egyre durvább a helyzet – mondja Müller. – Jobb lesz, ha gyorsan körülnézünk és eltűnünk innen, amint lehet. Valahogy rossz előérzetem van.

– Végre valami, amiben egyetértünk – vágom rá.


2014. november 9., vasárnap

A mai napon megírtam "Az éjszaka vadászai" c. sorozatom 6. és 7. (befejező) részét. Még át kell őket néznem, nehogy hibás anyagot töltsek fel az oldalra, de egy-két napon belül felkerülnek.

A NaNoWriMo szépen halad. A tervem az volt, hogy fent említett sorozatot befejezzem, ami ma meg is történt. Holnap pedig elkezdem a következő sorozatom írását, amellyel növelhetem még NaNo szavaim számát ebben a hónapban. Idén nem célom az 50.000 szó megírása, de igyekszem minél közelebb lenni hozzá. Jelenleg 12.028 szónál tartok a 15.000-ből, ami nem túl rossz.

2014. november 2., vasárnap

Az éjszaka vadászai - 5. rész

-5- 

Csendben ölel körül a sötétség, amelyet a menedékem nyújt számomra. Már pirkad, amikor túlságosan is veszélyes kint mászkálni a magamfajtának. Nappal mind elvonulunk egy olyan helyre, ahol biztonságban lehetünk, ahol nem kell veszedelemtől tartanunk. Ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek. Én a hullaházakat kedvelem. A holtak kellemes társaságot nyújtanak számomra. Szinte minden nap új és új arcokat látok, és ha jó napot fogok ki, akkor igen ízletes falatok várnak rám.
Az éjszaka folyamán még találkoztunk Ryannel, akit számon kértünk a történtekről, de nem jutottunk vele sem előrébb. Látszott rajta, többet tud, mint amit elárul nekünk, de valamiért nem akarja megosztani velünk az információkat. Annyit megtudtunk azért tőle, hogy néhány hónappal korábban valami baleset történt a Walton Kémiai Üzemben, ami a hivatalos források szerint hét halálos áldozatot követelt, de valójában huszonhárman haltak meg. Ezután az üzem bezárt és átalakították. Két nap múlva ünnepélyesen adják át az új részleget. Wolfgang azt javasolta, még előtte látogassunk el az üzembe. Ryan ezt a tervet nem támogatta, de úgy gondolom, nem csak nekem okoz örömöt, ha egy kicsit felbosszantjuk a brujah barátunkat. Ezért ma éjszaka elmegyünk az üzembe.
A nappal villámgyorsan eltelt. Olykor hallottam, hogy mozgás van kint, de nem zavartattam magam. Tisztában vagyok vele, ez a hullaház nem túl forgalmas. Hozzák-viszik a holttesteket, de a halandók nem időznek itt túl hosszú ideig.
Nyugtalan álom kísérte végig a pihenésem. Egy óriás szörnyet láttam, amely végzet mindannyiunkkal. Darabokra tépet minket. Ébredéskor olyan kínzó fájdalom keríti hatalmába a testem, amelyet még nem éreztem. Mintha az álom megelevenedne és a láthatatlan fájdalom fája bontana ágat a testemben, hogy elnyomja elmém és a torz gondolatok hatalmukba kerítsenek. Néhány percnyi koncentrálás után sikerül erőt vennem magamon. Értetlenül állok a dolgok előtt. A zsigereimben érzem a baljós jövő nyomasztó közelgését, mint valami gyorsvonat, amely megfékezhetetlen sebességgel közeledik felém, miközben én a síneken állok mozdulatlanul. Lépni akarnék, de nem tudok. Nem engedelmeskedik nekem a testem.
Tenyerembe borítom a fejem, miközben a gondolatok testetlen kavalkádja kavarodik a fejemben, mintha csak valami színtelen haláltáncot járnának az elmém sötét bugyraiban. Nem tudom, mi lenne a helyes megoldás. Egyre azon töprengek, nem fogjuk megélni a másnapot, de ha nem teszek eleget a herceg kérésének, akkor hasonló sors vár rám. Az élet maga nem érdekel engem. Sosem volt fontosabb számomra, mint a halál közelgése, de bármilyen jelentéktelen figura is vagyok a céljaim magasztosabbak.
Lassan erőt veszek magamon, kikászálódok a hullaházból, majd Brian és Lolita társaságában a Walton Kémiai Üzem felé vesszem az irányt. A város ezen felén csend honol. Az utcák szinte üresek, nyugalmasak. Az a néhány szerencsétlen pára, aki mégis erre jár kiguvadó szemmel figyel minket. Tudom, ismét késve fogok érkezni, de ez valahogy természetes nekem. Az üzem a külvárosban van, pontosan ezért is választottam nappalra ezt a menedéket, mert elég közel van hozzá, mégis kényelmes tempóval eltart egy darabig az út.
– Mi folyik itt? – érdeklődök a többiektől, amikor megérkezünk a helyszínre. A Walton Kémiai Üzem sokkal inkább egy hatalmas hangárnak tűnik, semmint egy laboratóriumnak, amelyet magas drótkerítés ölel körül.
– Köszönjük, hogy megtisztelsz a jelenléteddel, malkáv – szúrja felém megvető hangnemben a német.
– A pontosság nem tartozik az erényeim közé.
– Neked vannak erényeid is? Eddig nem sikerült észrevennem.
– Ha jobban megismersz, akkor biztosra veszem, megkedvelsz majd.
– A laboratórium kamerákkal vannak felszerelve – kezdi a Giovanni. – A kapunál két őr áll kevlárban és állig felfegyverkezve. Ameddig rád vártunk, addig észrevettük, hogy fél óránként két másik őr jön ki az épületből, majd egyeztetnek valamit a kapuban állókkal, azután visszamennek. Röviden, nem vagyunk könnyű helyzetben.
– Vámpírok vagyunk! – feleltem az előbbi kijelentésre. – Csak elbírunk néhány őrrel.
– A kerítésbe áramot vezettek, amit azért mi is megérzünk – vágja rá Müller. – Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem képzett katona, ellenben az őrökkel, akikről nem is tudjuk pontosan, mennyien vannak.
– Ez veletek a baj. Túl sokat gondolkodtok, ahelyett, hogy cselekednétek.
Nem vártam tovább. Dülöngélve, mint egy részeg megindulok a kerítés felé.
– Állj meg, malkáv! – Hallom Müller utasító szavait, de nem foglalkozom vele.
Jól tudom, nem a józan eszem vezet, hanem a bennem tomboló kíváncsiság és a az ismeretlen utáni vágy. Felülkerekedett bennem a vadabb, meggondolatlanabb énem, amely sosem vezetett még jóra, de nem is bántam a végeredményt. Még ha olykor fájt is.
Amint észrevesznek az őrök fegyvert szegeznek rám.
– Megállj! – hangzik el az utasítás. – Ez magánterület, megkérem, forduljon vissza!
Túlzásba viszem a színjátékot, aminek következtében megbotlom. Az őrök idegei pattanásig feszülnek. Érzem, hogy a szívverésük felgyorsul. A lüktető dobbanások lágy dallamként árasztják el megbomlott elmém. Szinte magával ragad ez az érzés és a másodperceken bekövetkező vérontás csábító érzése.
A kapu kinyílik. Az egyik őr óvatos léptekkel átlép rajta, miközben mindketten készen állnak arra, hogy meghúzzák a ravaszt. Felemelem a kezem. Az idő hosszú, elmúlhatatlan másodperccé nyúlik, amely magába hordozza a halál üde illatát. Mély dörrenés hallatszik. Az őrnek, aki felém lépett reagálnia sincs ideje. Esélye sincs arra, hogy felfogja, mi is történik vele. A golyó, amely áthatolt a koponyáján a földbe fúródott. Emberi szemmel nem látható vércsíkot húzott maga után. Látom, amint a társa megrendül egy pillanatra, de képzett harcos, akit nem rettent el a bajtársa halála. Abban a pillanatban legalább is nem. Talán később, ha lesz számára később, de én már tudom, amit talán már ő is sejt: Neki eljött nyomorult kis élete utolsó fejezete, ami nem lesz több egy villanásnál.
A csuklómra erősített pisztolyom markolata már a tenyerembe tapad, az ujjam a ravaszon és tüzelek, ahogy a két ghoulom és a mögöttem álló Müller és Giovanni is. A bíbor szín a földre hull, ahol a porszemek mohón vetik rá magukat, hogy minden cseppjét elnyeljék. Az arcom mosolyra húzódik. Káosz és halál. Ez az, ami én vagyok. Ez az, amihez értek. Testemen végigfut a bizsergető érzés, ami olyan megnyugvást eszközöl ki magának, mintha csak örökre meg szeretnék pihenni. Hallom, amint Müller okádja magából az átkokat, de hangja a háttérbe szorul az érzés miatt, ami tombol bennem.
A valóságba egy rossz érzés ránt vissza, amikor megérzem azt az erőt, ami a falak mögött rejlik. Az erőt, amilyennel még nem találkoztam, ami a mi pusztulásunkat hordozza magában, mégis mágnesként vonz, hívogat, mintha csak erre vágynék.
A hangár ajtaja kinyílok, majd hasonló alakok özönlenek ki rajta, mint amilyenekkel az imént végeztünk.
– El kell tűnnünk innen! – hallom ismét Müller hangját, de most már azért tűnik távolinak, mert magamra hagytak.
Amint visszanyerem az uralmam a testem felett én is menekülésbe kezdek. Giovanni már a motorján ül. Müller odatolat hozzám és a ghouljaimmal beszállunk az autójába, amin már pattognak a golyók.
– Te eszement barom! – vágja az arcomba megvető szavait a német. – Mindannyiunkat meg akarsz öletni? Ha a herceg megtudja, mi történt ma este, akkor végezni fog velünk.
Akaratlanul is széles vigyorra húzódik a szám, amely már-már tűnik egy őrült ember tébolyodott mosolygásának. Abban a pillanatban megvilágosodtam.
– A hercegnek szüksége van ránk. Bízz bennem, okkal választott minket és nem azért, hogy ő ölesen meg. Gondolom már te is rájöttél, hogy mindannyiunkat követnek. Biztosra veszem, már értesült a történtekről, ami csakis annyit jelenthet, hogy Ryan hamarosan felveszi velünk a kapcsolatot. Valószínűleg keménynek akar majd látszani, ezért komoly fenyítést kapunk, de mind csak üres szavak lesznek. Mi diktálunk, mi döntünk. Ők csak abban bíznak, mi nem okozunk nekik nagyobb kárt.

Müller arcáról eltűnt a harag és megvetés. Látom, tudja, miről beszélek.