Mielőtt elsötétül a világ

Valaki, igen, valaki van a házban. A lélegzetem visszafojtva állok az ajtónál és fülelek. A szüleim nincsenek itthon, mert ma este átmentek a barátaikhoz karácsonyi vacsorára. Igaz karácsony már két napja elmúlt, de hamarabb nem tudták összehozni a találkozót. A testvérem pedig a barátaival van. Így nem lehetséges, hogy bárki is tartózkodjon a házban rajtam kívül.

Fülelek, de semmi. Néha mintha lépteket hallanék. Ezek az átkozott angol házak. Nagyon utálom őket. Ismét! Hallottam megint! Felismerem a nappali parkettájának a recsegését, amely itt, az emeleten is jól hallható. Az ismeretlen próbál csendesen mozogni, de ez nem egyszerű. Számtalanszor teszteltem, amikor később értem haza egy buliból a megengedettnél, és igyekeztem észrevétlen a szobámba lopakodni. Hiába.

Az ujjaim körülölelik a kilincset, de lenyomni nem merem. Nincs bennem elég bátorság hozzá. Rettegek attól, mi várhat az ajtó túloldalán. Áthatja az egész testem a félelem által keltett érzés, amely teljesen megbénít. Nem tudom, mitévő legyek. Az ágyon megpillantom a telefonom. Eszembe jut, talán fel kellene hívnom valakit. A rendőrség számát nem tudom és a nyelvtudásom sem elég ahhoz, hogy elmondjam, mi is a problémám. Mindössze három hónapja lakunk ebben az országban, de én az első pillanattól kezdve gyűlölöm. Édesapám munkája miatt kellett ideköltöznünk. A szüleimnek könnyű, mert már vártak rájuk ismerősök. A testvérem is gyorsan beilleszkedett, de nekem nem sikerült. Kívülállónak érzem magam ebben a szokatlan világban.

Lassan, hangtalanul az ágy felé indulok, ami alig három lépésnyire van, de mégis hosszú percekbe telik odaérnem. Minden lépés után hallgatom a neszeket. Megmarkolom a telefont. Egyetlen mozdulattal lenémítom, nehogy megcsörrenjen. Az nem lenne szerencsés. A testvéremet tárcsázom.

- Én vagyok az - suttogom, amikor felvette a telefont, de a zajtól nem ért semmit. - Valaki van a házban - mondom ismét, de semmi válasz. Csak a háttérben ordító zenét hallom. - Valaki van a házban - mormolom kicsit hangosabban, de ő kinyomja a telefont.

Magamban szidni kezdtem. Nem volt más választásom, ezért apum telefonját tárcsázom, de nem jártam sikerrel, ahogy egy pillanattal később anyuméval sem. Ekkor meghallom a lépcső ismerősen recsegő hangját. Minden lépcsőfok más és más dallamban recseg és ropog. Más már nem volt, akit hívhatnék, de már nem is alkalmas a pillanat. Ha suttognék is, akkor is kihalasztódna. Ebben az átkozott házban papírvékonyak a falak. Körbenézek a szobában, mi az, amivel védekezhetnék, ha esetleg benyitna. Ha lenne is ilyen, akkor sem tudom, mihez kezdhetnék vele. Nem vagyok egy harcos típus és a félelem hamarabb gyűrne le engem, semmint tehetnék is bármit.

Felért. Hallom, ahogy benyit az egyik szobába. Az a testvéremé. Tudom, hozzám is be fog jönni. Kicsit kijjebb tolom az ágyamat, hogy beférjek az ágy és a fal közé. Szerencsére nem nehéz, így nem csapok vele zajt. A léptek már az én szobám felé tartanak. A kilincs mozdul. A szívem olyan hevesen ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Az izmaim pattanásig feszülnek, de nem merek megmozdulni. A lélegzetem is visszatartom, ha már nem bírom, akkor lassan, nagyon lassan veszek ismét levegőt. A testem felhevült a rettegéstől. Úgy érzem, perceken belül felemészt ez a belső forróság. A homlokom verejtékben úszik.

Túl nagy a csend. Nem hallok semmit. Mégsem merek felnézni. Ekkor érzek a tarkómban valami szúráshoz hasonlót, de nem tudok rá reagálni. Megbénultam. Mintha valaki beszélne, mégsem értem. Nem hallom a szavakat, csak a hangot. Elálmosodtam. Talán a félelem merített ki ennyire, nem tudom. Lehajtom a fejem a padlóra. Már annyi erőm sincs, hogy megmozduljak. A szemhéjam is egyre nehezebb. Mintha távozna belőlem az élet. A családomra gondolok, az otthon hagyott barátaimra. Majd lassan elsötétedik a világ.

Elmei szösszenetek 12.

Ideiglenes változás

Mivel a Facebook tiltotta a ".ucoz.hu" megosztását és az oldalt még nem helyeztem át a saját tárhelyemre, ezért határozatlan ideig ide fogom bemásolni a hivatalos oldalamra feltöltött anyagokat. Innen egy link segítségével el lehet jutni a kívánt tartalomhoz.

Legújabb versem: Egy megbomlott elme utolsó szavai

Egy megbomlott elme utolsó szavai

Ez a versem megjelent a Lidércfény AKF. VII. évfolyam 7. számában

Egy megbomlott elme utolsó szavai

Lassan érkezett a sötétség, mint napnyugta egy kellemes délután után.
Úgy fertőzte meg lelkem és szipolyozott ki, mint vérszomjas piócák,
Melyek az életérzés helyett csak keserűség hamvát hagyják, s oly bután
Viselkedtem, mert nem láttam túl a ködön, melyet átokként belém oltották.

Összecsaptak a hullámok, s lerántottak a mélybe, hogy ott temessenek el.
S most csak lebegek a sötétségben. Az érzések kusza fájdalmával,
Melyek váltják egymást eme bizonytalanságban, de hívnak, hogy talpra fel!
Mégsem hiszem, lenne elég erőm, csakis a testem örök halálával.

A tehetetlenség égető érzése és a szívem vadul lüktető dallamtalan dallama,
Most csak erősítik a mérget, hogy terjedjen bennem, mint egy átok,
Mely csakis arra hivatott, hogy elsorvasszon az halál, hogy így legyen hatalma
Felettem, s a végtelen kín tengerén vegye el puszta létem, de még várok.

Nem nyújtom már kezem, mert nem várok én sem segítséget senkitől.
Ha azt akarja a sors, akkor ragadjon magával, én az övé leszek.
Talán megbomlott elme szavai látnak napvilágot, mert sosem voltam hívő,
De ki ismer, tudja milyen ember voltam, s mi az, mit leteszek.

Elfogyni látszik már a végtelennek tűnő erőm, nincs bennem már a küzdőszellem.
A fekete hatalom átkot ül, mely féktelen szenvedéssel bír és elnyel,
Feladni kényszerülök eme reménytelen csatát, melyre felkészületlenül érkeztem.
Csak ez marad utánam és a múlt, nem nagy tettek, csak a fájdalomba temetnek.

2013.07.22.

Elmei szösszenetek 11.

Elmei szösszenetek 10.

Lassan, csendesen telik az életem, mint lágyan csörgedező kis patak, amely hátán hordozza a vaskos farönköket, megküzd szilárd sziklákkal is, de mindig győzedelmeskedik, és nem állíthatja meg semmilyen nehézség. Vallom és hiszem, az életem, a sorsom az én kezemben van, én vagyok, aki irányítja, mégis tehetetlenül és esetlenül néztem végig Apum haláltusáját, aki elképzelhetetlen fájdalmak közepette kelt minden reggel, s amely fájdalom végigkísérte az egész napját. Mégis olyan erővel küzdött, amely elképzelhetetlen, s amely nekem is erőt adott.
A sok ostoba azt írja, hogy éljünk úgy ma, mintha az lenne az utolsó napunk, de jól tudják, hogy a holnap még előttük áll, ha az élet mást nem diktál. Mégis mit tanácsolnának egy olyan embernek, aki valóban nem tudhatja, hogy a ma lesz-e neki az utolsó? Akinek a napjait a végtelen fájdalom tölti ki, és akin már csak a csoda segíthet? Számára mi a jó tanács? Én nem jöttem rá.

Minden nap rettegve keltem, amikor nem hallottam a szuszogását. Esténként riadva ébredtem, amikor hallottam a fulladását, és mellette voltam, amikor levegő után kapkodva öklendezett, de mindvégig tehetetlen voltam. Külső szemlélőként néztem az eseményeket, és a tehetetlenség rám nyomta átkos bélyegét. Az orvosokban nem bízva kutattam valami után, ami talán segíthet. Számtalan dolgot kipróbáltunk, de mind hiába. A betegsége, a rák erősebb és könyörtelenebb volt.

Ma már nincs velem... Elhagytam a hazám, hogy egy távoli, ismeretlen országban próbáljak szerencsét, mert otthon nem várt rám jövő, de már késő. Ma már nincs mellettem, mégis nekem ő a vallásom, a hitem és az Istenem. 

Elmei szösszenetek 9.

A hónapok gyorsan elszálltak, mint múló pillanatok, de a hiány nem csillapodott. Ma már csak a fényképekről mosolyog vissza rám, s talán ott ahová került még lát engem, de már nem hallhatom és nem láthatom. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe, s olyankor a szívem összeszorul  de már képes vagyok eluralkodni a feltámadó érzéseken. Csak most, mikor már nincs velem, döbbentem rá, hogy nem tudtam neki meghálálni, hogy felnevelt és olyan emberré váltam, aki most vagyok. A legrosszabb, mégis az, hogy már soha nem is fogom tudni megköszönni neki...

Elmei szösszenetek 8.

Az élet nagy dolgai mind az emberekben zajlanak. Érzések, vágyak, álmok és ábrándok, amelyek vezetnek minket életünk során, és az emberek a múltbéli cselekedeteinkből levont következmények összességeként tekintenek ránk. Manapság elfelejtetünk élni. Álmokat és elképzeléseket hajszolunk egy életen át, hogy a végén elmondhassuk; Néhány dolgot sikerrel teljesítettünk! De valóban ez lenne az élet rendje? Nem mondhatom meg a választ. Én is a bennem zajló események láncreakciójának vagyok az áldozata, de mégis hiszem, hogy a sorsom a saját kezemben van. Én döntöm el, milyen legyen a jövőm, s az élet az, amely akadályokat gördít elém.

Elmei szösszenetek 7.

A szobámban néma csend honol, miközben hallgatom az esőcseppek dallamát a nappali ablakán. A szürkeség csendben kopogtat az ajtómon, s akaratom ellenére, lassan kiszorítja a halovány fényt az ablaktalan falak sújtotta szobából. Én csak ülök és figyelek, miközben a gondolatok aranyló villámként cikáznak valahol az elmémben és egy-egy emlékkép elevenedik fel előttem, mint valami fénykép, de ugyanolyan gyorsan el is tűnik a semmibe...

Elmei szösszenetek 6.

 Egyik pillanatban ragyog, mint a nyári napsugár, majd hirtelen hűvössé válik, mint a friss zivatar, de eszmélni sincs időm, mert alaktalan bestiaként csattannak szavai, hogy a hirtelen támadt kedvessége zavarba ejtő módon bizonytalanítson el. Mégis minden alakja, minden váltása egy olyan személyiséggé formálják, amely valahogy elbűvöl engem.

Elmei szösszenetek 5.

Mit jelent itthon lenni? Teszem fel magamban a kérdést minden egyes nap, de eddig nem leltem meg a választ. Rettegve jöttem, mert fájó érzések ébredtek fel bennem, mint elnyomott emlékek, amelyeket a legfontosabb ember elvesztése miatt érzek még mindig. Mégis jó érzés is kerülgetett és számtalan kérdés, amelyekre buzgón kerestem és keresem a válaszokat, mind magamban, mind a körülöttem lévő világban. Mit jelent itthon lenni? Lassan körvonalazódik a válasz, de a sötétség végén nem biztos, hogy a fény vár...

Elmei szösszenetek 4.

Péntek reggel hatóra. Kinyitottam a szobám ajtaját, hogy egy kis fényt csempésszek az ablaktalan falak sújtotta sötétségbe, de szomorúan vettem észre, hogy kint az eső és a féktelen szürkeség az úr. A kerítésen egy feketerigót pillantottam meg, amint összekuporodva hagyja, hogy megtisztítsák az esőcseppek, miközben apró, narancssárga csőre egy kis vidámságot lehelt az egyébként színtelen és egyhangú tájképbe. Én továbbra is álmos tekintettel nézek ki az ablakon és a mozdulatlan tájkép hirtelen életre kelt, mert a szél lágy táncra hívta a csupasz fákat, amelyek kissé esetlenül, de engedelmeskedtek a láthatatlan erőnek. A távolban házak sorakoznak egymás mellett rendezetten, de az utcák üresek. Alszik még a város.

Ezúton szeretném minden kedves olvasómnak felhívni a figyelmét, hogy nem tűntem el, de az az angliai munkásságom alatt a másik blogomat írom, ahol beszámolok a kinti életem apró szösszenetiről.

A honlap ITT vagy a Facebook oldalamon érhető el.

Ég veled, Apu!

Amikor eldöntöttem, hogy szerencsét próbálok Angliában egyetlen igazi visszatartó erő volt: Apum. Már hosszú ideje küzdött a rákkal, de nem adta fel. Mindvégig láttam rajta, hogy küzd és harcol, de a szervezete nehezen bírta a megpróbáltatásokat. Ettől függetlenül mind a ketten reménykedtünk. Novemberben sajnos kiderült, hogy áttétes lett és az orvosa őszintén megmondta, hogy nem sok ideje van hátra. Persze írnak ki neki újabb kezeléseket, amelyek kicsit meghosszabbítják az életét, de szembe kellett néznünk azzal, hogy apumnak már csak hónapjai vannak hátra. Persze én még ekkor is próbáltam bízni.

Végül úgy döntöttem, hogy decemberben kijövök, de otthon nem voltam magabiztos. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha kijövök és közben otthon apum feladja a küzdelmet. Akkor már nem lesz miért vagy kiért hazamennem. Persze anyumék és a barátaim otthon vannak, de senki sem állt olyan közel hozzám, mint ő. Ahogy közeledett az indulás napja a kétely egyre inkább elhintette bennem azt a kis magot, amely lassan, de biztosan kiburjánzott. 15-én eljött az indulás napja. Sajnos apum nagyon rosszul volt aznap, de akkor is feljött velem Budapestre, hogy elköszönjünk. Amikor átöleltem bevillant a gondolat, hogy talán utoljára teszem és igyekeztem erőt venni magam, de megkönnyeztem az elválást.

Mégsem jöttem volna ki úgy, ha nem tudom, lesznek emberek, akik figyelnek rá, és akik ha lehet minden nap elmondják, mi van apummal. A barátaim és anyumék figyeltek rá, segítettek neki amiben csak tudtak. Én minden nap beszéltem apummal a skype segítségével, és beszámoltam neki a kinti élményeimről és tapasztalataimról. December végén sajnos rosszabbodott az állapota. Szilveszter éjszakáján fel kellett anyumékat hívnom, hogy hívjanak hozzá mentőt, mert nagyon rosszul van. Én mindvégig skype-on beszéltem apummal. A mentősök adtak neki két injekciót majd elmentek.

Elsején apum úgy döntött, hogy bemegy a kórházba, mert úgy érezte, hogy ott nagyobb biztonságban van, mint otthon. Alig fél órával azután, hogy egy barátom átvitte Szentesre, apumat újra kellett éleszteni. Sajnos én ezt csak ezen a héten tudtam meg, mert apum mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne árulják el nekem. Sajnos aznap beszéltem vele utoljára. Próbáltam hívni, de a kórházban rossz volt a térerő és nem igazán tudtunk beszélni. Hétfőn, amikor ismét felhívtam egy nővér vette fel a telefont és azt mondta, nincsenek jó hírei. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem abban a pillanatban. Majd a nővér elmondta, hogy apum sokat mesélt arról, hogy én kijöttem Angliába, ő meg felismerte a hosszú telefonszámot és csakis ezért vette fel és mondja el azt, amit elmond. Közölte velem, hogy apum nagyon rosszul van, egyszer újra kellett éleszteni és háromszor kapott vérátömlesztést, de sajnos csak napjai vannak hátra.

Nem akartam elhinni, de belül mégis tudtam, hogy így van. Nem sokon múlott, hogy haza is menjek, de apum azt kérte tőlem, hogy akármi is lesz, ne menjek haza. Tudtam, ha hazamegyek, akkor sem fogok tudni tenni semmit és próbáltam bízni abban, hogy nem adja fel, én meg azért jöttem ki, hogy legyen pénzünk megvenni azt a gyógyszert, ami talán segíthet neki, de az otthoni keresetemből nem futotta rá. Nehéz volt a döntés, hogy itt maradjak.

Szerdán anyumék mentek hozzá és megbeszéltem velük, hogy felhívom őket, ha ott lesznek, hogy talán tudok apummal beszélni. Sajnos aznap aludt. Másnap kiderült, hogy aznap este hét óra körül örökre elaludt. Nem tudom szavakba önteni azt a fájdalmat, keserűséget és a hirtelen támadt ürességet, amelyet aznap éreztem, és amely érzések most is kavarognak bennem. Felnőtt férfi létemre egész délután bőgtem, mint egy kisgyerek. Elment az az ember, aki mindennél többet jelentett nekem a világon, és akiért bármit megtettem volna. Jelen pillanatban is a könnyeimmel küszködöm. Összeszorított foggal és kissé homályos tekintettel írom ezt a néhány sort.

Igyekszem tartani magam és mások előtt nem is mutatom, hogy mi zajlik bennem, de nem könnyű. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna a lényem egy részét, mintha széthullott volna az egész életem és most előröl kellene kezdenem mindent, de itt van bennem a tudat, hogy soha többé nem láthatom már apumat. Mégis azzal a gondolattal próbálom megnyugtatni magam, hogy neki sokkal jobb már így. Most már nem gyötrik a szüntelen fájdalmak, most már nem kell szenvednie. Ezzel persze nem lesz jobb nekem, mert olyan üresség tátong most bennem, amelyre nincs szó.

Akárhol is van most a lelke, remélem lát engem. Igyekszem olyan életet élni, hogy büszke lehessen rám. Neki köszönhetem a lehetőséget, hogy most itt lehetek és szerencsét próbálhatok, hogy új életet kezdjek. Sajnos már soha nem fogom tudni viszonozni neki azt a sok jó dolgot, amit értem tett, de minden erőmmel azon leszek, hogy ne okozzak neki csalódást.

Az űr, ami utána maradt soha nem fog megszűnni. Idővel csillapodik a fájdalom, csillapodik a hiányérzet, de mindig itt lesz bennem. Köszönök neked mindent, Apu! Ég veled!