Lassan, csendesen telik az életem, mint lágyan csörgedező kis patak, amely hátán hordozza a vaskos farönköket, megküzd szilárd sziklákkal is, de mindig győzedelmeskedik, és nem állíthatja meg semmilyen nehézség. Vallom és hiszem, az életem, a sorsom az én kezemben van, én vagyok, aki irányítja, mégis tehetetlenül és esetlenül néztem végig Apum haláltusáját, aki elképzelhetetlen fájdalmak közepette kelt minden reggel, s amely fájdalom végigkísérte az egész napját. Mégis olyan erővel küzdött, amely elképzelhetetlen, s amely nekem is erőt adott.
A sok ostoba azt írja, hogy éljünk úgy ma, mintha az lenne az utolsó napunk, de jól tudják, hogy a holnap még előttük áll, ha az élet mást nem diktál. Mégis mit tanácsolnának egy olyan embernek, aki valóban nem tudhatja, hogy a ma lesz-e neki az utolsó? Akinek a napjait a végtelen fájdalom tölti ki, és akin már csak a csoda segíthet? Számára mi a jó tanács? Én nem jöttem rá.
A sok ostoba azt írja, hogy éljünk úgy ma, mintha az lenne az utolsó napunk, de jól tudják, hogy a holnap még előttük áll, ha az élet mást nem diktál. Mégis mit tanácsolnának egy olyan embernek, aki valóban nem tudhatja, hogy a ma lesz-e neki az utolsó? Akinek a napjait a végtelen fájdalom tölti ki, és akin már csak a csoda segíthet? Számára mi a jó tanács? Én nem jöttem rá.
Minden nap rettegve keltem, amikor nem hallottam a szuszogását. Esténként riadva ébredtem, amikor hallottam a fulladását, és mellette voltam, amikor levegő után kapkodva öklendezett, de mindvégig tehetetlen voltam. Külső szemlélőként néztem az eseményeket, és a tehetetlenség rám nyomta átkos bélyegét. Az orvosokban nem bízva kutattam valami után, ami talán segíthet. Számtalan dolgot kipróbáltunk, de mind hiába. A betegsége, a rák erősebb és könyörtelenebb volt.
Ma már nincs velem... Elhagytam a hazám, hogy egy távoli, ismeretlen országban próbáljak szerencsét, mert otthon nem várt rám jövő, de már késő. Ma már nincs mellettem, mégis nekem ő a vallásom, a hitem és az Istenem.
