2013. január 12., szombat

Ég veled, Apu!




Amikor eldöntöttem, hogy szerencsét próbálok Angliában egyetlen igazi visszatartó erő volt: Apum. Már hosszú ideje küzdött a rákkal, de nem adta fel. Mindvégig láttam rajta, hogy küzd és harcol, de a szervezete nehezen bírta a megpróbáltatásokat. Ettől függetlenül mind a ketten reménykedtünk. Novemberben sajnos kiderült, hogy áttétes lett és az orvosa őszintén megmondta, hogy nem sok ideje van hátra. Persze írnak ki neki újabb kezeléseket, amelyek kicsit meghosszabbítják az életét, de szembe kellett néznünk azzal, hogy apumnak már csak hónapjai vannak hátra. Persze én még ekkor is próbáltam bízni.

Végül úgy döntöttem, hogy decemberben kijövök, de otthon nem voltam magabiztos. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha kijövök és közben otthon apum feladja a küzdelmet. Akkor már nem lesz miért vagy kiért hazamennem. Persze anyumék és a barátaim otthon vannak, de senki sem állt olyan közel hozzám, mint ő. Ahogy közeledett az indulás napja a kétely egyre inkább elhintette bennem azt a kis magot, amely lassan, de biztosan kiburjánzott. 15-én eljött az indulás napja. Sajnos apum nagyon rosszul volt aznap, de akkor is feljött velem Budapestre, hogy elköszönjünk. Amikor átöleltem bevillant a gondolat, hogy talán utoljára teszem és igyekeztem erőt venni magam, de megkönnyeztem az elválást.
Mégsem jöttem volna ki úgy, ha nem tudom, lesznek emberek, akik figyelnek rá, és akik ha lehet minden nap elmondják, mi van apummal. A barátaim és anyumék figyeltek rá, segítettek neki amiben csak tudtak. Én minden nap beszéltem apummal a skype segítségével, és beszámoltam neki a kinti élményeimről és tapasztalataimról. December végén sajnos rosszabbodott az állapota. Szilveszter éjszakáján fel kellett anyumékat hívnom, hogy hívjanak hozzá mentőt, mert nagyon rosszul van. Én mindvégig skype-on beszéltem apummal. A mentősök adtak neki két injekciót majd elmentek.

Elsején apum úgy döntött, hogy bemegy a kórházba, mert úgy érezte, hogy ott nagyobb biztonságban van, mint otthon. Alig fél órával azután, hogy egy barátom átvitte Szentesre, apumat újra kellett éleszteni. Sajnos én ezt csak ezen a héten tudtam meg, mert apum mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne árulják el nekem. Sajnos aznap beszéltem vele utoljára. Próbáltam hívni, de a kórházban rossz volt a térerő és nem igazán tudtunk beszélni. Hétfőn, amikor ismét felhívtam egy nővér vette fel a telefont és azt mondta, nincsenek jó hírei. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem abban a pillanatban. Majd a nővér elmondta, hogy apum sokat mesélt arról, hogy én kijöttem Angliába, ő meg felismerte a hosszú telefonszámot és csakis ezért vette fel és mondja el azt, amit elmond. Közölte velem, hogy apum nagyon rosszul van, egyszer újra kellett éleszteni és háromszor kapott vérátömlesztést, de sajnos csak napjai vannak hátra.
Nem akartam elhinni, de belül mégis tudtam, hogy így van. Nem sokon múlott, hogy haza is menjek, de apum azt kérte tőlem, hogy akármi is lesz, ne menjek haza. Tudtam, ha hazamegyek, akkor sem fogok tudni tenni semmit és próbáltam bízni abban, hogy nem adja fel, én meg azért jöttem ki, hogy legyen pénzünk megvenni azt a gyógyszert, ami talán segíthet neki, de az otthoni keresetemből nem futotta rá. Nehéz volt a döntés, hogy itt maradjak.

Szerdán anyumék mentek hozzá és megbeszéltem velük, hogy felhívom őket, ha ott lesznek, hogy talán tudok apummal beszélni. Sajnos aznap aludt. Másnap kiderült, hogy aznap este hét óra körül örökre elaludt. Nem tudom szavakba önteni azt a fájdalmat, keserűséget és a hirtelen támadt ürességet, amelyet aznap éreztem, és amely érzések most is kavarognak bennem. Felnőtt férfi létemre egész délután bőgtem, mint egy kisgyerek. Elment az az ember, aki mindennél többet jelentett nekem a világon, és akiért bármit megtettem volna. Jelen pillanatban is a könnyeimmel küszködöm. Összeszorított foggal és kissé homályos tekintettel írom ezt a néhány sort.
Igyekszem tartani magam és mások előtt nem is mutatom, hogy mi zajlik bennem, de nem könnyű. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna a lényem egy részét, mintha széthullott volna az egész életem és most előröl kellene kezdenem mindent, de itt van bennem a tudat, hogy soha többé nem láthatom már apumat. Mégis azzal a gondolattal próbálom megnyugtatni magam, hogy neki sokkal jobb már így. Most már nem gyötrik a szüntelen fájdalmak, most már nem kell szenvednie. Ezzel persze nem lesz jobb nekem, mert olyan üresség tátong most bennem, amelyre nincs szó.

Akárhol is van most a lelke, remélem lát engem. Igyekszem olyan életet élni, hogy büszke lehessen rám. Neki köszönhetem a lehetőséget, hogy most itt lehetek és szerencsét próbálhatok, hogy új életet kezdjek. Sajnos már soha nem fogom tudni viszonozni neki azt a sok jó dolgot, amit értem tett, de minden erőmmel azon leszek, hogy ne okozzak neki csalódást.

Az űr, ami utána maradt soha nem fog megszűnni. Idővel csillapodik a fájdalom, csillapodik a hiányérzet, de mindig itt lesz bennem. Köszönök neked mindent, Apu! Ég veled!