Valaki, igen, valaki van a házban. A lélegzetem visszafojtva állok az ajtónál és fülelek. A szüleim nincsenek itthon, mert ma este átmentek a barátaikhoz karácsonyi vacsorára. Igaz karácsony már két napja elmúlt, de hamarabb nem tudták összehozni a találkozót. A testvérem pedig a barátaival van. Így nem lehetséges, hogy bárki is tartózkodjon a házban rajtam kívül.
Fülelek, de semmi. Néha mintha lépteket hallanék. Ezek az átkozott angol házak. Nagyon utálom őket. Ismét! Hallottam megint! Felismerem a nappali parkettájának a recsegését, amely itt, az emeleten is jól hallható. Az ismeretlen próbál csendesen mozogni, de ez nem egyszerű. Számtalanszor teszteltem, amikor később értem haza egy buliból a megengedettnél, és igyekeztem észrevétlen a szobámba lopakodni. Hiába.
Az ujjaim körülölelik a kilincset, de lenyomni nem merem. Nincs bennem elég bátorság hozzá. Rettegek attól, mi várhat az ajtó túloldalán. Áthatja az egész testem a félelem által keltett érzés, amely teljesen megbénít. Nem tudom, mitévő legyek. Az ágyon megpillantom a telefonom. Eszembe jut, talán fel kellene hívnom valakit. A rendőrség számát nem tudom és a nyelvtudásom sem elég ahhoz, hogy elmondjam, mi is a problémám. Mindössze három hónapja lakunk ebben az országban, de én az első pillanattól kezdve gyűlölöm. Édesapám munkája miatt kellett ideköltöznünk. A szüleimnek könnyű, mert már vártak rájuk ismerősök. A testvérem is gyorsan beilleszkedett, de nekem nem sikerült. Kívülállónak érzem magam ebben a szokatlan világban.
Lassan, hangtalanul az ágy felé indulok, ami alig három lépésnyire van, de mégis hosszú percekbe telik odaérnem. Minden lépés után hallgatom a neszeket. Megmarkolom a telefont. Egyetlen mozdulattal lenémítom, nehogy megcsörrenjen. Az nem lenne szerencsés. A testvéremet tárcsázom.
- Én vagyok az - suttogom, amikor felvette a telefont, de a zajtól nem ért semmit. - Valaki van a házban - mondom ismét, de semmi válasz. Csak a háttérben ordító zenét hallom. - Valaki van a házban - mormolom kicsit hangosabban, de ő kinyomja a telefont.
Magamban szidni kezdtem. Nem volt más választásom, ezért apum telefonját tárcsázom, de nem jártam sikerrel, ahogy egy pillanattal később anyuméval sem. Ekkor meghallom a lépcső ismerősen recsegő hangját. Minden lépcsőfok más és más dallamban recseg és ropog. Más már nem volt, akit hívhatnék, de már nem is alkalmas a pillanat. Ha suttognék is, akkor is kihalasztódna. Ebben az átkozott házban papírvékonyak a falak. Körbenézek a szobában, mi az, amivel védekezhetnék, ha esetleg benyitna. Ha lenne is ilyen, akkor sem tudom, mihez kezdhetnék vele. Nem vagyok egy harcos típus és a félelem hamarabb gyűrne le engem, semmint tehetnék is bármit.
Felért. Hallom, ahogy benyit az egyik szobába. Az a testvéremé. Tudom, hozzám is be fog jönni. Kicsit kijjebb tolom az ágyamat, hogy beférjek az ágy és a fal közé. Szerencsére nem nehéz, így nem csapok vele zajt. A léptek már az én szobám felé tartanak. A kilincs mozdul. A szívem olyan hevesen ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Az izmaim pattanásig feszülnek, de nem merek megmozdulni. A lélegzetem is visszatartom, ha már nem bírom, akkor lassan, nagyon lassan veszek ismét levegőt. A testem felhevült a rettegéstől. Úgy érzem, perceken belül felemészt ez a belső forróság. A homlokom verejtékben úszik.
Túl nagy a csend. Nem hallok semmit. Mégsem merek felnézni. Ekkor érzek a tarkómban valami szúráshoz hasonlót, de nem tudok rá reagálni. Megbénultam. Mintha valaki beszélne, mégsem értem. Nem hallom a szavakat, csak a hangot. Elálmosodtam. Talán a félelem merített ki ennyire, nem tudom. Lehajtom a fejem a padlóra. Már annyi erőm sincs, hogy megmozduljak. A szemhéjam is egyre nehezebb. Mintha távozna belőlem az élet. A családomra gondolok, az otthon hagyott barátaimra. Majd lassan elsötétedik a világ.
