True Detective

Igazából nem szokásom filmekről írni, de most kivételt teszek! Mindössze néhány sorban.

Két egymástól nagyon különböző nyomozó, két idősík és egy nem mindennapi (sorozat)gyilkosság. Még a megjelenés előtt olvastam cikkeket az HBO legújabb, saját gyártású sorozatáról, amely a True Detective (A törvény nevében) címet viseli. Azóta már nagyon vártam ezt a sorozatot, mert be kell vallanom, mostanában nem igazán láttam olyan krimi sorozatot, amely valóban felkeltette volna az érdeklődésem. Arról nem is beszélve, hogy Matthew McConaughey és Woody Harrelson kettős fémjelezte film, nem csak egy szimpla nyomozós sorozat lesz, hanem karakterközpontú megközelítéssel kecsegtet.

Amikor elkezdődött a főcím, kirázott a hideg. Már maga dal is nagyon hangulatos, ahogy az egész főcím.  Kellően sötét hangulatot teremt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a pilot legerősebb része, amelyben megismerjük főhőseinket és azt az ügyet, amely az egész évadon át fog ívelni. Mondhatni elég lassan, komótosan indul a sorozat, amely felvezető részében csak megízlelhettük azt, ami ránk vár még.

A két szereplőről annyit, hogy McConaughey egy különc, nem túl barátkozó, depresszióra hajlamos, visszahúzódó figurát alakít, akit egy családi tragédia juttatott le a gödör fenekére, miközben filozófiai gondolataival mattolja társát. Harrelson pedig inkább egy kiegyensúlyozott családapa, aki igyekszik megismerni újdonsült társált, de ő sem biztos abban, hogy ez valóban jó ötlet.

A történet 2012-ben játszódik, amikor is a két - talán egykori - nyomozó meséli el, miként is göngyölítettek fel egy 1995-ös gyilkossági ügyet. Eközben persze megismerhetjük az egykori ügy részleteit, a szereplőket és azt is, hogy a jelenben hogyan viszonyulnak egymáshoz. 

Személy szerint nekem nagyon tetszik a történet felvezetése, és bízom benne, ahogy haladunk előre úgy fog gyorsulni az esemény is, hogy egy valóban jó kis krimit kaphassunk. Mindezt louisianisa-i közegben. Az én érdeklődésemet felkeltette, még ha sok információval nem is szolgáltak a készítők.

Mielőtt elsötétül a világ

Valaki, igen, valaki van a házban. A lélegzetem visszafojtva állok az ajtónál és fülelek. A szüleim nincsenek itthon, mert ma este átmentek a barátaikhoz karácsonyi vacsorára. Igaz karácsony már két napja elmúlt, de hamarabb nem tudták összehozni a találkozót. A testvérem pedig a barátaival van. Így nem lehetséges, hogy bárki is tartózkodjon a házban rajtam kívül.

Fülelek, de semmi. Néha mintha lépteket hallanék. Ezek az átkozott angol házak. Nagyon utálom őket. Ismét! Hallottam megint! Felismerem a nappali parkettájának a recsegését, amely itt, az emeleten is jól hallható. Az ismeretlen próbál csendesen mozogni, de ez nem egyszerű. Számtalanszor teszteltem, amikor később értem haza egy buliból a megengedettnél, és igyekeztem észrevétlen a szobámba lopakodni. Hiába.

Az ujjaim körülölelik a kilincset, de lenyomni nem merem. Nincs bennem elég bátorság hozzá. Rettegek attól, mi várhat az ajtó túloldalán. Áthatja az egész testem a félelem által keltett érzés, amely teljesen megbénít. Nem tudom, mitévő legyek. Az ágyon megpillantom a telefonom. Eszembe jut, talán fel kellene hívnom valakit. A rendőrség számát nem tudom és a nyelvtudásom sem elég ahhoz, hogy elmondjam, mi is a problémám. Mindössze három hónapja lakunk ebben az országban, de én az első pillanattól kezdve gyűlölöm. Édesapám munkája miatt kellett ideköltöznünk. A szüleimnek könnyű, mert már vártak rájuk ismerősök. A testvérem is gyorsan beilleszkedett, de nekem nem sikerült. Kívülállónak érzem magam ebben a szokatlan világban.

Lassan, hangtalanul az ágy felé indulok, ami alig három lépésnyire van, de mégis hosszú percekbe telik odaérnem. Minden lépés után hallgatom a neszeket. Megmarkolom a telefont. Egyetlen mozdulattal lenémítom, nehogy megcsörrenjen. Az nem lenne szerencsés. A testvéremet tárcsázom.

- Én vagyok az - suttogom, amikor felvette a telefont, de a zajtól nem ért semmit. - Valaki van a házban - mondom ismét, de semmi válasz. Csak a háttérben ordító zenét hallom. - Valaki van a házban - mormolom kicsit hangosabban, de ő kinyomja a telefont.

Magamban szidni kezdtem. Nem volt más választásom, ezért apum telefonját tárcsázom, de nem jártam sikerrel, ahogy egy pillanattal később anyuméval sem. Ekkor meghallom a lépcső ismerősen recsegő hangját. Minden lépcsőfok más és más dallamban recseg és ropog. Más már nem volt, akit hívhatnék, de már nem is alkalmas a pillanat. Ha suttognék is, akkor is kihalasztódna. Ebben az átkozott házban papírvékonyak a falak. Körbenézek a szobában, mi az, amivel védekezhetnék, ha esetleg benyitna. Ha lenne is ilyen, akkor sem tudom, mihez kezdhetnék vele. Nem vagyok egy harcos típus és a félelem hamarabb gyűrne le engem, semmint tehetnék is bármit.

Felért. Hallom, ahogy benyit az egyik szobába. Az a testvéremé. Tudom, hozzám is be fog jönni. Kicsit kijjebb tolom az ágyamat, hogy beférjek az ágy és a fal közé. Szerencsére nem nehéz, így nem csapok vele zajt. A léptek már az én szobám felé tartanak. A kilincs mozdul. A szívem olyan hevesen ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Az izmaim pattanásig feszülnek, de nem merek megmozdulni. A lélegzetem is visszatartom, ha már nem bírom, akkor lassan, nagyon lassan veszek ismét levegőt. A testem felhevült a rettegéstől. Úgy érzem, perceken belül felemészt ez a belső forróság. A homlokom verejtékben úszik.

Túl nagy a csend. Nem hallok semmit. Mégsem merek felnézni. Ekkor érzek a tarkómban valami szúráshoz hasonlót, de nem tudok rá reagálni. Megbénultam. Mintha valaki beszélne, mégsem értem. Nem hallom a szavakat, csak a hangot. Elálmosodtam. Talán a félelem merített ki ennyire, nem tudom. Lehajtom a fejem a padlóra. Már annyi erőm sincs, hogy megmozduljak. A szemhéjam is egyre nehezebb. Mintha távozna belőlem az élet. A családomra gondolok, az otthon hagyott barátaimra. Majd lassan elsötétedik a világ.

Elmei szösszenetek 12.

Ideiglenes változás

Mivel a Facebook tiltotta a ".ucoz.hu" megosztását és az oldalt még nem helyeztem át a saját tárhelyemre, ezért határozatlan ideig ide fogom bemásolni a hivatalos oldalamra feltöltött anyagokat. Innen egy link segítségével el lehet jutni a kívánt tartalomhoz.

Legújabb versem: Egy megbomlott elme utolsó szavai

Egy megbomlott elme utolsó szavai

Ez a versem megjelent a Lidércfény AKF. VII. évfolyam 7. számában

Egy megbomlott elme utolsó szavai

Lassan érkezett a sötétség, mint napnyugta egy kellemes délután után.
Úgy fertőzte meg lelkem és szipolyozott ki, mint vérszomjas piócák,
Melyek az életérzés helyett csak keserűség hamvát hagyják, s oly bután
Viselkedtem, mert nem láttam túl a ködön, melyet átokként belém oltották.

Összecsaptak a hullámok, s lerántottak a mélybe, hogy ott temessenek el.
S most csak lebegek a sötétségben. Az érzések kusza fájdalmával,
Melyek váltják egymást eme bizonytalanságban, de hívnak, hogy talpra fel!
Mégsem hiszem, lenne elég erőm, csakis a testem örök halálával.

A tehetetlenség égető érzése és a szívem vadul lüktető dallamtalan dallama,
Most csak erősítik a mérget, hogy terjedjen bennem, mint egy átok,
Mely csakis arra hivatott, hogy elsorvasszon az halál, hogy így legyen hatalma
Felettem, s a végtelen kín tengerén vegye el puszta létem, de még várok.

Nem nyújtom már kezem, mert nem várok én sem segítséget senkitől.
Ha azt akarja a sors, akkor ragadjon magával, én az övé leszek.
Talán megbomlott elme szavai látnak napvilágot, mert sosem voltam hívő,
De ki ismer, tudja milyen ember voltam, s mi az, mit leteszek.

Elfogyni látszik már a végtelennek tűnő erőm, nincs bennem már a küzdőszellem.
A fekete hatalom átkot ül, mely féktelen szenvedéssel bír és elnyel,
Feladni kényszerülök eme reménytelen csatát, melyre felkészületlenül érkeztem.
Csak ez marad utánam és a múlt, nem nagy tettek, csak a fájdalomba temetnek.

2013.07.22.

Elmei szösszenetek 11.

Elmei szösszenetek 10.

Lassan, csendesen telik az életem, mint lágyan csörgedező kis patak, amely hátán hordozza a vaskos farönköket, megküzd szilárd sziklákkal is, de mindig győzedelmeskedik, és nem állíthatja meg semmilyen nehézség. Vallom és hiszem, az életem, a sorsom az én kezemben van, én vagyok, aki irányítja, mégis tehetetlenül és esetlenül néztem végig Apum haláltusáját, aki elképzelhetetlen fájdalmak közepette kelt minden reggel, s amely fájdalom végigkísérte az egész napját. Mégis olyan erővel küzdött, amely elképzelhetetlen, s amely nekem is erőt adott.
A sok ostoba azt írja, hogy éljünk úgy ma, mintha az lenne az utolsó napunk, de jól tudják, hogy a holnap még előttük áll, ha az élet mást nem diktál. Mégis mit tanácsolnának egy olyan embernek, aki valóban nem tudhatja, hogy a ma lesz-e neki az utolsó? Akinek a napjait a végtelen fájdalom tölti ki, és akin már csak a csoda segíthet? Számára mi a jó tanács? Én nem jöttem rá.

Minden nap rettegve keltem, amikor nem hallottam a szuszogását. Esténként riadva ébredtem, amikor hallottam a fulladását, és mellette voltam, amikor levegő után kapkodva öklendezett, de mindvégig tehetetlen voltam. Külső szemlélőként néztem az eseményeket, és a tehetetlenség rám nyomta átkos bélyegét. Az orvosokban nem bízva kutattam valami után, ami talán segíthet. Számtalan dolgot kipróbáltunk, de mind hiába. A betegsége, a rák erősebb és könyörtelenebb volt.

Ma már nincs velem... Elhagytam a hazám, hogy egy távoli, ismeretlen országban próbáljak szerencsét, mert otthon nem várt rám jövő, de már késő. Ma már nincs mellettem, mégis nekem ő a vallásom, a hitem és az Istenem.