Péntek reggel hatóra. Kinyitottam a szobám ajtaját, hogy egy kis fényt csempésszek az ablaktalan falak sújtotta sötétségbe, de szomorúan vettem észre, hogy kint az eső és a féktelen szürkeség az úr. A kerítésen egy feketerigót pillantottam meg, amint összekuporodva hagyja, hogy megtisztítsák az esőcseppek, miközben apró, narancssárga csőre egy kis vidámságot lehelt az egyébként színtelen és egyhangú tájképbe. Én továbbra is álmos tekintettel nézek ki az ablakon és a mozdulatlan tájkép hirtelen életre kelt, mert a szél lágy táncra hívta a csupasz fákat, amelyek kissé esetlenül, de engedelmeskedtek a láthatatlan erőnek. A távolban házak sorakoznak egymás mellett rendezetten, de az utcák üresek. Alszik még a város.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése